A felderítők és gonosz jelentésük

Mózes felderítőket küld Kánaánba

Míg Izrael gyermekei a Kadesh-Barnea melletti sivatagban, Kánaántól nem messze táboroztak, azt követelték Mózestől, hogy küldjön felderítőket az Ígéret földjére, hogy megtudhassák, milyen is az, mik az erősségei, mik a hátrányai.

Isten azt mondta Mózesnek, hogy engedjen a követeléseknek, így ő ki is választott 12 prominens férfit, a törzsek vezetőit a feladatra. Köztük volt Joshua az Efrájim törzsből, s Kaleb is, Miriam férje a Júda törzsből. Mózes a következő szavakkal bocsátotta útjára a felderítőket:

“Menjetek fel erre dél felől, és hágjatok fel a hegyre. És nézzétek meg a földet, hogy milyen az; és a népet, a mely lakozik azon: erős-é az vagy erőtlen, kevés-é az vagy sok? És milyen a föld, a melyben lakozik az: jó-é az vagy hitvány; és milyenek a városok, a melyekben lakozik: táborokban vagy erősségekben lakozik-é? És milyen a föld: kövér-é az, vagy sovány; van-é abban élőfa vagy nincs? És legyetek bátorságosok, és szakaszszatok a földnek gyümölcséből.”

(Számok Könyve 13:18-21)

Ezzel a 12 férfi elindult felderíteni Kánaán földjét. Átvágtak az ország teljes déli részén, mire elérték Hebront, az óriások városát. A Hebronban töltött idő alatt Kaleb elment a Macpelah barlanghoz, hogy imádkozzon Istenhez.

A felderítőket annyira letaglózta az itt élők hatalmas mérete és ereje, hogy bevehetetlennek minősítették a földet. Csak Joshua és Kaleb nem veszítette el Istenbe vetett hitét, s tudták, hogy a Teremtő meg fogja tartani a szavát. A felderítők a legszebb, legfinomabb gyümölcsökkel tértek vissza a táborba, fügével, gránátalmával, és egy olyan hatalmas szőlőfürttel, amit 8 embernek kellett cipelnie.

A felderítők visszatérése

40 napos távollét után visszatért a 12 felderítő a Kodesh melletti táborba, s náluk voltak a lenyűgöző gyümölcsök. Viszont az elbeszélésük nem volt túlságosan felvidító. Azt mondták, gyönyörű hely Kánaán, tejjel-mézzel folyó, de erős városait félelmetes emberek lakják, többek között Anak harcias fiai, az óriások.

Az emberek szívére hatalmas kő nehezedett, úgy érezték, hogy nem tudnak megküzdeni ilyen erős népekkel. Kaleb bátorítani próbálta az embereket, de gyáva társai elkezdték eltúlozni a rájuk leselkedő veszélyeket.

Fellázadtak Mózes és Áron ellen, s elvakult gyűlöletükben választani akartak maguknak egy vezetőt, aki visszaviszi őket Egyiptomba. Ezen az estén (Tisha B’Av estéje volt ez) az emberek a sátraikban szomorkodtak, s keresűséggel telt hangon szidalmazták Mózest és Áront, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozták őket. Elakadtak a sivatagban, kiszolgáltatottan az éhségnek, szomjúságnak és vadállatoknak. Úgy gondolták, sokkal jobban járnának, ha visszatérnének Egyiptomba a rabszolgaságba, mintha itt halnának meg. Hiába próbálta Joshua és Kaleb lelkesíteni őket, hogy Isten nekik tett ígérete többet ér holmi haditervnél és túlerőnél. Ha Isten nem mentette volna meg őket az imasátor felett megjelenő dicsfelhővel, akkor halálra kövezték volna őket.

A lázadásért járó büntetés

Isten közölte Mózessel, hogy hitetlenségük büntetéseként mindenki pestisben fog meghalni, és kizárólag Mózes leszármazottai lesznek majd nevének hirdetői a világban. Mózes könyörgött Istennek, hogy ne tegye, hogy bocsásson meg a népnek. Erre Isten a következőt felelte:

“Megkegyelmeztem a te beszéded szerint. De bizonnyal élek én, és betölti az Úr dicsősége az egész földet. Hogy mindazok az emberek, a kik látták az én dicsőségemet és csudáimat, a melyeket cselekedtem Égyiptomban és e pusztában, és megkisértettek engemet immár tízszer, és nem engedtek az én szómnak: Nem látják meg azt a földet, a mely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közöl, a kik gyaláztak engem. De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, a melyre bement vala, és örökségül bírja azt az ő magva… E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, a kik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, a kik zúgolódtatok ellenem.”

S így folytatta:

“A ti fiaitok pedig, mint a pásztorok, bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és viselik a ti paráználkodásitoknak büntetését, míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e pusztában. A napok száma szerint, a melyeken megkémleltétek a földet, (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordozzátok a ti hamisságotoknak büntetését, és megismeritek az én elfordulásomat. Csak Józsué, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, maradának életben ama férfiak közül, a kik mentek vala a földet megkémlelni.”

Tehát az ígéret földjére csak Kaleb, Joshua és az ő leszármazottai léphettek, mert csak ők nem vesztették el Istenbe vetett hitüket.

A lázadók második engedetlensége

Joshuát és Kalebet kivéve az összes felderítő hirtelen halált halt. Mózes pedig közvetítette a nép felé Isten szavait. Izrael gyermekei mély gyászba süllyedtek, és kétségbeesésükben úgy próbálták jóvá tenni bűnüket, hogy azonnali támadást indítottak. Hiába kérte őket Mózes, hogy Isten parancsolata nélkül semmit ne cselekedjenek. Hiába mondta nekik, hogy biztos a vereség Isten segítsége nélkül. Ők kimasíroztak a táborból és támadást indítottak. S ahogy Mózes jövendölte, vereséget is szenvedtek az amalekitáktól és kánaánitáktól. Azok, akik túlélték a csatát, elbátortalanodva és bűnbánóan tértek vissza a táborba.