Júdeában, Betlehemben élt egyszer egy nemes, mindenki által tiszelt zsidó, aki Jisáj-nak (Yishai) hívtak. Nyolc okos, tehetséges fia volt, Dávid a legfiatalabb. Erényes ifjú volt, ő őrizte apja nyáját. Szívében Isten és népe iránt érzett szeretet lángolt, líráján játszva több zsoltárt is szerzett. S szerette a bárányait is, s minden élő teremtményt. Amikor a nyáját kihajtotta a legelőkre, a legfiatalabbakat oda terelte, ahol a legzsengébb volt a fű, mert a kis bárányoknak még nem volt foguk. Miután a kis bárányok lelegelték a puha tetejét a fűnek, a legidősebb bárányokat hajtotta a mezőre, akiknek foga már öreg volt és gyenge. A fű közepét még épp meg tudták rágni vele. S csak eztán hajtotta ki az összes többi bárányt, mert nekik elég erős volt a foguk a fű gyökeréhez legközelebb eső részéhez. Jó fizikuma volt, s nem félt a vadállatoktól. Tulajdonképpen Istenfélelmen kívül semmi más félelem nem lakozott benne. S ha bármikor oroszlán vagy medve támadta meg a nyáját, Dávid elűzte az állatot.
Isten ezért azt mondta “Arra, aki ilyen figyelmes az állataival, hogy minden egyedi igényüket figyelembe veszi, nyugodtan rábízhatom a saját nyájamat, a népemet.”
Sámuel próféta csalódott Saul királyban, amikor az nem vezette győzelemre az Amalek elleni háborút, s ennek következtében Saul érdemtelennek bizonyult a trónra. Isten azonban azt mondta Sámuelnek, ne keseredjen el, hanem menjen el Betlehembe, s Jis (Yishai) egyik fiát válassza királlyá. A héber királyság ugyanis fenn tud maradni általuk, mert ők tökéletesek erre a feladatra. Sámuel próféta elment hát Betlehembe és elmondta Jisáj-nak, hogy miért jöt, Jisáj pedig egyesével bemutatta neki fiait. Sámuel a legidősebbet akarta választani, aki jóképű is, okos is, nemes is volt. De Isten azt mondta neki, hogy nem ő az. A másodikat akarta eztán, de a királlyá felkenéshez szükséges olaj eltűnt a tartályból, így Sámuel megértette, hogy őt sem erre a feladatra szánta Isten. S minden egyes fiúnál ez történt. Sámuel megértette, hogy Isten bünteti őt azért, amiért egyszer felkiáltott “Próféta vagyok”, s ezért nem látja, ki lesz a király. Megkérdezte hát Jisáj-t, van-e még egy fia. Jisáj igennel válaszolt. Elmondta, hogy Dávid az, de ő csak a bárányaira vigyáz a réten. Sámuel ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vezessék elé Dávidot, s amint Dávid belépett a szobába, az olajszint megemelkedett a tartályban. Sámuel pedig hallotta Isten hangját “Ő az, akit választottam”. S ezzel a próféta felkente Dávidot királlyá és hazatért.
Dávidra azonban semmilyen különösebb hatással nem volt, hogy királlyá kenték. Nem lett büszkébb, nem öltözött királyi kelmékbe, csak visszament a bárányaihoz. Viszont ettől kezdve körüllengte őt egy “mennyei lélek”. Imái, zsoltárjai, zenéje mind megteltek ezzel az Isteni lélekkel, s bejárták egész Júdeát. Aki hallotta, mind úgy érezte, mintha egy új lélek kelt volna életre benne. A szomorúak elteltek örömmel, a hitüket vesztettek ismét hinni kezdtek, s mind élvezték Dávid énekét.
Amikor Saul király kétségbeesett, elmondták neki, hogy van egy ifjú, aki úgy játszik a hárfán, hogy bárkiből elűzi a gonoszt, aki csak hallgatja. S innentől kezdve Dávid énekelt és hárfázott Saulnak, hogy megnyugtassa és vígasztalja őt.
S Dávid még azután is mindig maga mellett tartotta hárfáját, hogy trónra lépett. Pontosan éjfélkor egy lágy szellő szokta megrezegtetni a hárfa húrjait, s Dávid király erre fel szokott ébredni, s újabb és újabb Istent dicsőítő zsoltárokat szerzett.
Dávid király hire eljutott a szomszéd nemzetekig. Annak szentelte életét, hogy békét kössön szomszédaival, s a szomszédai is békében akartak élni vele. Izraeltől Északnyugatra feküdt Tyre királysága (mai Libanon), ami mesterembereiről volt híres és uralkodója Hiram volt. Hiram király legjobb építészeit és művészeit küldte, hogy emeljenek egy lenyűgöző palotát Dávid királynak, s hogy Jeruzsálemben, Dávid király új fővárosában, szép házakat építsenek. Dávid királynak elégedettnek, boldognak kellett volna hát lennie, de mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy míg palotája és a lakóházak hatalmas pompával épülnek, addig Isten szent Oltára még mindig egy sátorban volt, pusztán függönyökkel körülvéve. Dávid tudta, hogy Jeruzsálem lesz a központja a zsidóságnak, az egyistenhitnek, a Tórának, így hát eltökélte, hogy Szentélyt (Beit Hamikdash) építtet. Isten azonban Náthán prófétát küldte Dávidhoz, aki a következőket mondta neki: “Jószándékod tiszta szívből való. Ám Isten úgy döntött, nem a te feladatod lesz Szentélyt építeni. A Szentély a béke épülete kell, hogy legyen, s te már rengeteg csatát vívtál. Kezedhez vér tapad. Igaz, hogy gonosz emberek vére, de akkor is emberi vér. Ezért nem építheted meg Isten békének szentelt Szentélyét. Ez a feladat fiadra, Salamonra fog hárulni, akinek uralkodása alatt béke lesz. Ő fogja a gyakorlatba átültetni a te jó szándékodat.”
Dávid királynak természetesen el kellett fogadnia a próféciát, de nagyon bántotta, hogy soha nem látjatja majd a Szentélyt teljes pompájában. Az viszont vígasztalta, hogy fia érdemes lesz majd ennek a Szentélynek a megépítésére. S bár tudta, hogy ő nem vehet részt ennek a Szentélynek a megépítésében, elkezdett anyagokat és pénzt gyűjteni hozzá. Uralkodása alatt összegyűjtött összes kincsét, minden aranyat és ezüstöt, rezet, drágakövet és fát Shabuel-re bízott, aki Mózes egyenes ági leszármazottja volt, s ő lett Dávid király kincstárnoka.
S Dávid nem csak az anyagokat készítette elő, hanem a Sanhedrin (rabbinikus bíróság) segítségével megszervezte, hogy a Kohenek és Leviták miként szolgáljanak majd a szentélyben. Salamonnak így teljes terv állt rendelkezésére az építőanyagokon felül arra nézve, hogy milyen is legyen a Szentély és hogyan vezessenek Istentiszteletet benne. Dávid király 40 évig (zsidó időszámítás szerint 2884-2924) uralkodott, aminek első hét évét Hebronban töltötte, s a fennmaradó 37 évben Jeruzsálemből vezette egész Izraelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése