Judit és önmagunk

Egy cikk Chana Jenny Weisberg tollából.

Valaki egyszer azt mondta, hogy főiskolám, a Bowdoin College of Maine, a legkisebb zsidó közösséggel rendelkező főiskola az Egyesült államokban. Ez azonban nem teljesen igaz. A diákok 10%-a zsidó ugyanis. Az azonban igaz, hogy nem azért járnak erre a főiskolára a zsidó diákok, hogy zsidó életet éljenek. Amíg én oda jártam, addig a zsidó diákkör kétféle programot szervezett összesen: Istentiszteletet a főünnepekkor és a heti péntek esti gyertyagyújtásokat. Ez utóbbira egy darabig el is jártam, de aztán megelégeltem, hogy magam ülök két gyertya társaságában arra várva, hogy megjelenjen valaki más is. Még a legközelebbi Chabad-ház is 40 mérföldre volt. Egész addig teljesen megfelelt ez az életforma nekem, amíg másodéves koromban el nem mentem két hónapra Izraelbe, hogy judaizmust tanuljak egy Yeshivában. Egy kóser lábossal, néhány doboz kóser sajtos makarónival és egy Havdalah ceremózniához használt fonott gyertyával tértem vissza a Bowdoin főiskolára. Úgy gondoltam, hogy készen állok arra, hogy zsidó életet éljek a vad Maine államban. Azt hittem, jó móka lesz. De már a kezdetek kezdetén minden volt, csak mókás nem. Ellentétben a mélyen spirituális szombatokkal, amiket Izraelben családokkal és jóbarátokkal töltöttem, Bowdoin-ban a zuhanytálcában kellett gyertyát gyújtanom, mert máshol nem engedte a főbérlőm. Shabbati vacsoraként egyedül ettem a sajtos makarónimat egy olyan konyhában, ami kolbásztól bűzlött és mindezt megkoronáztam azzal, hogy néhány órát magazinokat olvastam a könyvtárban. A hétköznapok sem voltak sokkal jobbak. Az évnyitó ceremóniára egy helyi templomban került sor. Amikor a dékánnal beszéltem erről, akkor egy olyan elnéző mosollyal válaszolt, mintha egy buta kis kétéveshez beszélne. A judaizmus órákon én voltam az egyetlen, aki kiállt a hagyományos zsidó értékek mellett. Ennek egyenes következménye volt, hogy a professzorom gyűlölt, csakúgy, ahogy az osztálytársaim is. Ők úgy gondolták, hogy a Tóra egy elnyűtt, ódivatú valami, ami megújításért kiált. Aztán a zenekar utolsó koncertjét megelőző főpróbát péntek estére tervezték. Amint ezt megtudtam pár héttel a koncert előtt, rögtön elmondtam a karmesternek, hogy sajnos nem vehetek részt a próbán, mert a zsidó vallás tiltja, hogy hangszeren játsszak péntek este. A következő napon a karmester titkárnője telefonon értesített, hogy mostantól nem vagyok a zenekar tagja. Ez azért is érintett érzékenyen, mert így kétségessé vált, hogy azév tavaszán diplomát tudok-e szerezni a nem elegendő mennyiségű kreditpontok miatt. Jópár héttel a diplomaosztóm után Jeruzsálembe költöztem. Immár 14 éve élek egy olyan országban, ahol a Shabbat a nemzeti pihenőnap. A közelemben 3 zsinagóga is van, és több tucat gyalogtávolságra lévő kóser étterem közül válogathatok. Szerencsére évek óta nem volt szükség arra, hogy előrecsomagolt sajtos makarónit egyek. Sokan, akik nem élnek Izraelben, úgy gondolják, hogy nehéz lehet itt az élet. És bizonyos szempontból az is. Mióta itt élek, számtalan terrortámadás és háború történt, és folyamatosan annak a fenyegetésnek vagyunk kitéve, hogy arab szomszédaink a tengerbe szorítanak minket. Viszont ha a saját életemet nézem, akkor mindig arra jutok, hogy sokkal nehezebb volt Maine-ben élnem, mint itt. * * * A Hanuka történetében szereplő görögök nem olyanok voltak, mint a nácik vagy az arab terroristák, akik pusztán zsidógyűlöletből akartak zsidót ölni. A görögök azt akarták, hogy olyanná váljunk, mint ők, s éljünk boldogan, míg meg nem halunk. A görögök úgy okoskodtak, hogy józan paraszti ésszel ki ne akarna a jövőt képviselő hellenizmushoz tartozni, s maga mögött hagyni ezt az ódivatú vallást, amit akkoriban judaizmusnak hívtak. S amúgy is, miért ellenezték a zsidók a filozófiát? És a gladiátorokat? S mi volt a baj a pogány hittel? Miért lenne egy felvilágosodott embernek ellenvetése a haladás, fejlődés ellen? Ezért hát a görögök betiltották a Shabbat ünneplését, a körülmetélést és a Tóra tanulást. A legtöbb zsidó pedig asszimilálódott. Úgy öltöztek, mint a görögök, úgy gondolkodtak, mint a görögök, úgy imádkoztak, mint a görögök. 1-2 generáció elteltével ezeknek a zsidóknak a leszármazottai már nem tartoztak a zsidósághoz. Hanuka történetének hősei, a Makkabeusok azonban mások voltak. A Makabi egyetlen család volt, ami szembe mert szállni a teljes Görög Birodalommal azon zsidók nevében, akik bátran hűek maradtak a zsidó hagyományokhoz. A zsidó történelem szerint Judah Makkabinak volt egy nagynénje, egy fiatal özvegyasszony, akit Juditnak hívtak. Bölcs, erényes és gyönyörű asszony volt. Egy olyan faluban élt, ahol a zsidók bátran követték tovább a Tóra által előírt életmódot ahelyett, hogy a görögökkel éltek volna boldogan, míg meg nem haltak. Válaszlépésként a görögök körülvették a falut és ki akarták éheztetni-szomjaztatni a lakóit. A falu vezetői be akartak hódolni a görögöknek. Judit azonban másképp gondolta, felöltözött a legszebb ruhájába, felöltötte leggyönyörűbb ékszereit, magára szórta legdrágább parfümjét és életét kockáztatva felkereste Holofernészt, a görög kormányzót a sátrában. Holofernész be is hívta a gyönyörű zsidó nőt magához. Judit pedig annyira leitatta a kormányzót, hogy az mély álomba merült. S a Holofernész által tervezett romantikus együttlét helyett Judit lefejezte őt, s ezzel előkészítette a terepet egy váratlan támadáshoz, amit a zsidók meg is nyertek. * * * Sok tanulsága van Judit történetének. A legfontosabb mégis az, hogy jó zsidónak lenni sokszor kíván bátorságot és önfeláldozást. Nekem az jut eszembe a történetről, hogy teljesen más olyan helyen gyakorolni a zsidóságomat, ahol 3 zsinagóga és több tucatnyi kóser étterem van gyalogtávolságra, s más volt ott, ahol legjobb esetben is csak egzotikusnak számított a zsidóság, legrosszabb esetben pedig poros, ódivatú vallásnak. Azoknak a zsidóknak van a legjobb lehetőségük felérni a Juditi örökséghez, akik az utóbbi kategóriába tartozó helyeken is meggyújtják a különleges hanukai gyertyákat. Az a zsidó, aki visszautasítja a sonkát a céges karácsonyi ünnepségen, az egy modern Judit. Csakúgy, mint az a zsidó, aki a karácsonyi díszek közepette büszkén teszi ki ablakába a menórát. S az a zsidó is Juditot képviseli modern világunkban, aki az elsős fia osztályának előadást tart Hanukáról. * * * Minden Hanukakor visszaemlékszem arra, amikor elsőéves voltam a Bowdoin Főiskolán, s láttam a 30 láb (9 méter) magas karácsonyfát. Láttam mellette egy kis papír menórát, amit egy bátor zsidó diák helyezett oda. A mai napig nem tudom, ki volt ő, de abban biztos vagyok, hogy úgy hívták, Judit.