Az adakozás nemes tradíciója egészen a legelső zsidóig, Ábrahámig nyúlik vissza. Ő ugyanis arra tanította háza népét, hogy jótékonykodjanak és igazak legyenek. Sok parancsolat szól a Tórában arról, hogy miként szeressük felebarátainkat és tegyünk jót a szegényekkel. Van viszont egy olyan parancsolat, ami kifejezetten úgy szól, hogy nyissuk ki a markunkat a szegények számára, hogy ne kelljen nélkülözniük.
Zsidó hagyományok szerint bevételeink 10%-át kell eladományozni, és ajánlatos 1/5 részt a legdicséretreméltóbb célokra adni.
Maga az adománygyűjtő persely hagyománya azonban nem ennyire ókeletű, de visszanyúlik az első Szentély idejére. Amikor egyre romlott az épület állapota, és már nagyon felújításra szorult, akkor az akkori Főpap vágott egy nyílást egy doboz tetejére, s a bejárat mellé helyezte, hogy aki hozzá kíván járulni a felújításhoz, az könnyen megtehesse.
A történelem folyamán az ilyen perselyek nagydarabok voltak, s valahova a zsinagógán belülre voltak felszerelve. Voltak olyan perselyek is, amiket több szekcióra osztottak a különféle célok szerint. A zsinagóga karbantartásán kívül ugyanis más célokra is szoktak gyűjteni: az elszegényedett menyasszonyok javára, betegek megsegítésére, Tóra iskolák fenntartására, kamatmentes hitelekre az arra érdemes céloknak.
Amellett, hogy a koldusoknak is adtak támogatást (a Tóra tiltja, hogy üres kézzel elküldjünk valakit, aki tartja a markát), mindenki, még a legszegényebbek is dobtak pénzt ezekbe a perselyekbe. A legjobb időpont erre Istentisztelet előtt és után, parancsolatok teljesítése előtt és a Shabbati és Ünnepi gyertyák meggyújtása előtt volt.
A XVIII. század végére kialakult az a szokás, hogy mindenki tartson egy kis perselyt az otthonában. Akkoriban sok ortodox zsidó költözött Izrael földjére, ahol többnyire Tóra tanulással és imádkozással töltötték az időt. A hátramaradottak gyűjtöttek pénzt számukra.
A haszidizmus megalapítója, Rabbi Shneur Zalman rendszeres gyűjtéseket szervezett országos szinten.
Az ő fia, Rabbi DovBer tesz említést az otthonokban tartandó perselyekről. Szerinte a legjobb az étkezőasztal melletti falra szerelni a pushkáht (jiddisül dobozt jelent a pushkah), mert akkor minden étkezés előtt kényelmesen bele lehet dobni némi aprópénzt. Azt magyarázta ugyanis, hogy mivel a Szentély elpusztult, és nincs oltár, ami előtt megbánhatánk bűneinket, ezért az étkezőasztalunk vette át ezt a szerepet. S véleménye szerint azért kell jól látható helyre tenni a perselyeket, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy egyfolytában adakoznunk ildomos.
Lassan nem volt olyan zsidó otthon Kelet-Európában, ahol ne lett volna pushkah. Sokan a kedvenc jótékonysági szervezetük számára gyűjtötték a pénzt benne. Elsősorban helyi szervezetek számára, de a kevésbé gazdag közösségek szervezetei számára is.
A XIX. század második felében sok zsidó vándorolt az Egyesült Államokba. S vitték magukkal az adakozás nemes hagyományát is. Nehéz munkával szerzett pénzük jelentős részét arra fordították, hogy javítsák a Kelet-Európában maradt zsidók életszínvonalát, annál is inkább, mert ekkortájt kezdődtek a pogromok.
Az 1970-es évek elején, amikor megszaporodtak a zsidók elleni terrortámadások, az akkori Lubavicsi Rebbe, Rabbi Menachem M. Schneerson aggódott népe fizikai és spirituális biztonságáért. Ezért arra buzdított mindenkit, hogy miél többet adakozzon, mert a jótékonykodás olyan, mint a biciklistán a védősisak: meg ugyan nem előzi a baleseteket, de bizonyos fokú védelmet nyújt ellenük.
1987-ben azért kezdett el kampányolni a Rebbe, hogy minden zsidó otthont alakítsanak olyan szent hellyé, ahol lehet Tórát tanulni, imádkozni és adakozni – azaz tenni azt a három dolgot, aminel vállán nyugszik a világ. Leginkább a zsidó gyerekeket bíztatta arra, hogy a szobájukban alakítsanak ki egy “mini-szentélyt”, ahol a saját imakönyvüket, Tórájukat és perselyüket tartják. S azt javasolta, hogy a persely legyen minél egyedibb, szépen megtervezett, akár még a gyerek héber nevét is írjuk rá. S az a jó, ha a gyerek minden nap tölt itt egy kis időt, s dob némi pénzt a perselybe, mielőtt imádkozik az imakönyvéből.
A Rebbe egyszer megkérte a hozzá ellátogató iskolásokat, hogy hozzák magukkal a perselyüket is, s ő személyesen dobott mindenki perselyébe aprópénzt.
1988-ban nem sokkal Rosh Hasana előtt a Rebbe az adakozást egy új szintre emelte. Úgy gonolta, hogy jó, ha a konyhában is van egy persely, ott, ahol az ételeket készítik elő.
Ugyanis a szervezetünkbe kerülő ételek határozzák meg karakterünket. Egy kóser állat húsa kóserül elkészítve a jót hozza ki belőlünk, míg egy nem kóser állat húsa a rosszat. S ha az asszony dob egy pénzérmét a perselybe, mielőtt főzni kezd, akkor Isten segít neki, hogy 100%-ig kóser legyen az elkészített étel és még finom is.
Ugyanakkor pedig az, aki pénzt dob a pushkáhjába főzés előtt, gondol azokra is, akik kevésbé szerencsések és nem ehetnek ilyen finomat. S bár az adott pénz nem jut el a rászorulókhoz még egy darabig, így teljesítette az ide vonatkozó parancsolatot, mert gondolt a nálánál kevésbé szerencsésekre.
S így még Shabbatkor és Ünnepekkor is szem előtt tudja tartani a rászorulók szükségleteit. Ezeken a napokon ugyanis tilos pénzt érinteni, de a folyton szem előtt lévő persely emlékezteti őt a rászorulókra, s arra, hogy ünnep után adni fog.
Azzal, hogy rögzítjük a falra a perselyt, a lakás állandó részévé tesszük. Ezáltal pedig a lakás az “adakozás házává” válik, s jó példával jár elől a minket meglátogatók számára.
1989 őszére teljesedett ki a Rebbe adakozásra buzdító mozgalma. Ekkor arra ösztöznözte az iskolákat, hogy minden héten egyszer (legjobb, ha pénteken, Shabbat előtt) adjanak minden diákjuknak egy pénzérmét, hogy aztán ők azt egy pushkáhba dobhassák. A városában lévő munkahelyeket pedig arra buzdította, hogy tegyék ugyanezt a dolgozóikkal.
A Rebbe szerint ugyanis az adakozás olyan nemes szokás, amit nem csak a zsidóknak, hanem a nem-zsidóknak is érdemes tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése