Judit és önmagunk

Egy cikk Chana Jenny Weisberg tollából.

Valaki egyszer azt mondta, hogy főiskolám, a Bowdoin College of Maine, a legkisebb zsidó közösséggel rendelkező főiskola az Egyesült államokban. Ez azonban nem teljesen igaz. A diákok 10%-a zsidó ugyanis. Az azonban igaz, hogy nem azért járnak erre a főiskolára a zsidó diákok, hogy zsidó életet éljenek. Amíg én oda jártam, addig a zsidó diákkör kétféle programot szervezett összesen: Istentiszteletet a főünnepekkor és a heti péntek esti gyertyagyújtásokat. Ez utóbbira egy darabig el is jártam, de aztán megelégeltem, hogy magam ülök két gyertya társaságában arra várva, hogy megjelenjen valaki más is. Még a legközelebbi Chabad-ház is 40 mérföldre volt. Egész addig teljesen megfelelt ez az életforma nekem, amíg másodéves koromban el nem mentem két hónapra Izraelbe, hogy judaizmust tanuljak egy Yeshivában. Egy kóser lábossal, néhány doboz kóser sajtos makarónival és egy Havdalah ceremózniához használt fonott gyertyával tértem vissza a Bowdoin főiskolára. Úgy gondoltam, hogy készen állok arra, hogy zsidó életet éljek a vad Maine államban. Azt hittem, jó móka lesz. De már a kezdetek kezdetén minden volt, csak mókás nem. Ellentétben a mélyen spirituális szombatokkal, amiket Izraelben családokkal és jóbarátokkal töltöttem, Bowdoin-ban a zuhanytálcában kellett gyertyát gyújtanom, mert máshol nem engedte a főbérlőm. Shabbati vacsoraként egyedül ettem a sajtos makarónimat egy olyan konyhában, ami kolbásztól bűzlött és mindezt megkoronáztam azzal, hogy néhány órát magazinokat olvastam a könyvtárban. A hétköznapok sem voltak sokkal jobbak. Az évnyitó ceremóniára egy helyi templomban került sor. Amikor a dékánnal beszéltem erről, akkor egy olyan elnéző mosollyal válaszolt, mintha egy buta kis kétéveshez beszélne. A judaizmus órákon én voltam az egyetlen, aki kiállt a hagyományos zsidó értékek mellett. Ennek egyenes következménye volt, hogy a professzorom gyűlölt, csakúgy, ahogy az osztálytársaim is. Ők úgy gondolták, hogy a Tóra egy elnyűtt, ódivatú valami, ami megújításért kiált. Aztán a zenekar utolsó koncertjét megelőző főpróbát péntek estére tervezték. Amint ezt megtudtam pár héttel a koncert előtt, rögtön elmondtam a karmesternek, hogy sajnos nem vehetek részt a próbán, mert a zsidó vallás tiltja, hogy hangszeren játsszak péntek este. A következő napon a karmester titkárnője telefonon értesített, hogy mostantól nem vagyok a zenekar tagja. Ez azért is érintett érzékenyen, mert így kétségessé vált, hogy azév tavaszán diplomát tudok-e szerezni a nem elegendő mennyiségű kreditpontok miatt. Jópár héttel a diplomaosztóm után Jeruzsálembe költöztem. Immár 14 éve élek egy olyan országban, ahol a Shabbat a nemzeti pihenőnap. A közelemben 3 zsinagóga is van, és több tucat gyalogtávolságra lévő kóser étterem közül válogathatok. Szerencsére évek óta nem volt szükség arra, hogy előrecsomagolt sajtos makarónit egyek. Sokan, akik nem élnek Izraelben, úgy gondolják, hogy nehéz lehet itt az élet. És bizonyos szempontból az is. Mióta itt élek, számtalan terrortámadás és háború történt, és folyamatosan annak a fenyegetésnek vagyunk kitéve, hogy arab szomszédaink a tengerbe szorítanak minket. Viszont ha a saját életemet nézem, akkor mindig arra jutok, hogy sokkal nehezebb volt Maine-ben élnem, mint itt. * * * A Hanuka történetében szereplő görögök nem olyanok voltak, mint a nácik vagy az arab terroristák, akik pusztán zsidógyűlöletből akartak zsidót ölni. A görögök azt akarták, hogy olyanná váljunk, mint ők, s éljünk boldogan, míg meg nem halunk. A görögök úgy okoskodtak, hogy józan paraszti ésszel ki ne akarna a jövőt képviselő hellenizmushoz tartozni, s maga mögött hagyni ezt az ódivatú vallást, amit akkoriban judaizmusnak hívtak. S amúgy is, miért ellenezték a zsidók a filozófiát? És a gladiátorokat? S mi volt a baj a pogány hittel? Miért lenne egy felvilágosodott embernek ellenvetése a haladás, fejlődés ellen? Ezért hát a görögök betiltották a Shabbat ünneplését, a körülmetélést és a Tóra tanulást. A legtöbb zsidó pedig asszimilálódott. Úgy öltöztek, mint a görögök, úgy gondolkodtak, mint a görögök, úgy imádkoztak, mint a görögök. 1-2 generáció elteltével ezeknek a zsidóknak a leszármazottai már nem tartoztak a zsidósághoz. Hanuka történetének hősei, a Makkabeusok azonban mások voltak. A Makabi egyetlen család volt, ami szembe mert szállni a teljes Görög Birodalommal azon zsidók nevében, akik bátran hűek maradtak a zsidó hagyományokhoz. A zsidó történelem szerint Judah Makkabinak volt egy nagynénje, egy fiatal özvegyasszony, akit Juditnak hívtak. Bölcs, erényes és gyönyörű asszony volt. Egy olyan faluban élt, ahol a zsidók bátran követték tovább a Tóra által előírt életmódot ahelyett, hogy a görögökkel éltek volna boldogan, míg meg nem haltak. Válaszlépésként a görögök körülvették a falut és ki akarták éheztetni-szomjaztatni a lakóit. A falu vezetői be akartak hódolni a görögöknek. Judit azonban másképp gondolta, felöltözött a legszebb ruhájába, felöltötte leggyönyörűbb ékszereit, magára szórta legdrágább parfümjét és életét kockáztatva felkereste Holofernészt, a görög kormányzót a sátrában. Holofernész be is hívta a gyönyörű zsidó nőt magához. Judit pedig annyira leitatta a kormányzót, hogy az mély álomba merült. S a Holofernész által tervezett romantikus együttlét helyett Judit lefejezte őt, s ezzel előkészítette a terepet egy váratlan támadáshoz, amit a zsidók meg is nyertek. * * * Sok tanulsága van Judit történetének. A legfontosabb mégis az, hogy jó zsidónak lenni sokszor kíván bátorságot és önfeláldozást. Nekem az jut eszembe a történetről, hogy teljesen más olyan helyen gyakorolni a zsidóságomat, ahol 3 zsinagóga és több tucatnyi kóser étterem van gyalogtávolságra, s más volt ott, ahol legjobb esetben is csak egzotikusnak számított a zsidóság, legrosszabb esetben pedig poros, ódivatú vallásnak. Azoknak a zsidóknak van a legjobb lehetőségük felérni a Juditi örökséghez, akik az utóbbi kategóriába tartozó helyeken is meggyújtják a különleges hanukai gyertyákat. Az a zsidó, aki visszautasítja a sonkát a céges karácsonyi ünnepségen, az egy modern Judit. Csakúgy, mint az a zsidó, aki a karácsonyi díszek közepette büszkén teszi ki ablakába a menórát. S az a zsidó is Juditot képviseli modern világunkban, aki az elsős fia osztályának előadást tart Hanukáról. * * * Minden Hanukakor visszaemlékszem arra, amikor elsőéves voltam a Bowdoin Főiskolán, s láttam a 30 láb (9 méter) magas karácsonyfát. Láttam mellette egy kis papír menórát, amit egy bátor zsidó diák helyezett oda. A mai napig nem tudom, ki volt ő, de abban biztos vagyok, hogy úgy hívták, Judit.

Hanuka 2010

Rohamtempóban közeledik kedvenc ünnepem, Hanuka :) Gyakorlatilag nincs olyan aspektusa, amit ne szeretnék :) Imádom, hogy 8 napig tart, hogy gyertyát gyújtunk minden nap, szeretem újra meg újra elolvasni/meghallgatni hőseink történetét, s annak ellenére szeretem a trenderlizést, hogy kiskoromban sohasem játszottuk. Viszont volt kis pörgettyűm, kincsként őriztem a fiókomban :) Ma már több is van, és játszani is szoktunk vele.

Idén december elsején kell meggyújtani az első gyertát. Idén is tervezem, hogy összehívom a nagyobb családot, hogy együtt ünnepelhessünk az egyik este. Tanultam a tavalyiból, idén nem fogok a komplett orosz hadseregre főzni :) Még össze kell állítani a menüt, de az biztos, hogy sokkal kevesebb étel lesz, mint múlt évben. Tavaly ugyanis sikerült annyimindent készítenem, hogy még január végén is azt ettük :)

S hogy teljesen ráhangolódjak az ünnepre, sok-sok történetet tervezek megosztani veletek az elkövetkezendő hetekben.

Chinuch

Avagy miért és hogyan neveljük zsidó szellemben gyermekeinket.



A Biblia szerint egy gyereknek nem kötelessége mitzvákat teljesítenie, amíg nem éri el a felnőttkort. Van viszont egy rabbinikus mitzvah, amit úgy hívunk, hogy chinuch. E szerint a szülőknek úgy kell nevelniük a gyerekeiket, hogy azok majd teljesítsék a mitzvákat és ne tegyenek semmi olyat, amit tilt a Tóra.

Minden mitzvára meg kell tanítani a gyereket, s akkor kell kezdeni az okítást, amikor a gyerek már képes arra, hogy megfigyelje az adott mitzvát. Hagyományosan 3 éves korban kezdjük el tanítani a gyerekeinket az ételekre mondandó áldásokra és egyéb alap-imádságokra. Ebben az életkorban kezdenek el a kisfiúk kipát hordani és ciceszt viselni, a kislányok pedig shabbati gyertyát gyújtani.

Azt mondják, a “jutalmazás és büntetés” technikája egy jól működő chinuch-technika, de a lényeg az, hogy megtanítsuk gyerekeinknek, hogy értékeljék minden egyes mitzvát és azt, ahogy ez összeköt minket Istennel.

A Tóra előírja, hogy az apáknak meg kell tanítaniuk a Tórát a fiaiknak. Amint a gyerek elkezd beszélni, az apa megtanítja neki a Tóra kulcsfontosságú mondatait, mint pl. “A Tóra, amit Jákob gyülekezetének örökségeként Mózes parancsolt nekünk…”, majd a Shema-imát. S az oktatás kezdetét veszi…

Aki nem képes saját maga eleget tenni ennek a parancsolatnak, az átengedheti ezt a tisztet egy tanárnak vagy iskolának. Viszont tartsuk mindig szem előtt, amit egyik bölcsünk mondott egyszer: “Minden zsidónak kötelessége, hogy napi fél órát gondolkodjon azon, hogy miként lehet a legjobban a Tóra követésére nevelni gyermekeinket”

S bár a Tóra megtanítása elvileg az apák feladata, a legjobban mégiscsak az anya tudja tanítani gyermekét. Ő ugyanis általában sokkal több időt tölt a gyerekeivel, mint az apa, s előnye az apával szemben az, hogy egy lágyabb, nőiesebb megközelítésben tudja átadni a zsidó értékrendet és morált.

Zsidó anyák napja

Avagy Ráhel és Chesvan hónap 11. napja

Yitzchak Ginsburgh tollából.

Chesvan hónapban az egyik legfontosabb nap a 11-e. Ez ősanyánk, Ráhel elhalálozásának napja. Ráhel volt Jákob legkedvesebb felesége, háztartásának legfontosabb tagja, s így Izrael házának is legfontosabb tagja. Az újév, Tisri első napjától számítva Chesvan hónap 11-ig 41 nap telik el. A héber “eim” (anya) szó betűinek számértékének összege is 41, ezért valójában ez az igazi anyák napja a zsidó vallásban.

Legtöbbször ősanyánkra, Ráhelre hivatkozik a Kabbala, amikor a zsidó természetről beszél. Arról a személyiségről, ami szabad akaratából, magától étetődően követi Isten útjait. Erre a személyiségre a legjobb példa ősanyáink és ősapáink, akik saját akaratukból teljesítették Isten parancsolatait, nem pedig azért, mert Isten azt parancsolta, hogy teljesíteniük kell. Csakúgy, ahogy Éva minden élet anyja, Ráhel az egyedi zsidó természet anyja. Chesvan hónap pedig épp ezért arra szolgál, hogy ismét elkötelezzük magunkat anyánk útmutatásának és megújítsuk a zsidó természetet és karaktert.

* * *

Ráhel folyamatosan bánkódik fiai száműzetése miatt, s a Mindenható azzal vígasztalja, hogy tetteniek köszönhetően gyermekei vissza fognak térni a határhoz, ezért nem szabad bánkódnia. Szó szerinti értelemben a határ Izrael földjét jelenti, mélyebb értelemben azonban a spirituális gyökereinket, a judaizmust és őseink zsidó természetét. Hisz ezek a határok határozzák meg népünk egyediségét. A héber “g’vul” (határ) szó betűinek számértéke megegyezik a héber “eim” (anya) szó betűinek számértékével. Mind a kettő 41-et ad. S ennek tudatában sokkal szebben hangzik a vígasz, hogy visszatérünk a határhoz, anyánkhoz, Ráhelhez.

Az anya határozza meg és őrzi a zsidó nép egyediségét testileg épp úgy, mint lelkileg. Testileg azért, mert a zsidóság anyai ágon öröklődik, lelkileg pedig azért, mert a kultúrát, a spiritualitást, a zsidóság lényegét az anya őrzi, az otthon zsidó jellegét az anya teremti meg. Annak sikere, hogy vissza tudjunk térni fizikai határainkhoz, Izraelhez, abban áll, hogy mennyire tudjuk megőrizni spirituális határainkat. Ezért tehát a zsidó anyák napja egyben az a nap is, amikor visszatérünk a judaizmushoz. Chesvan hónapja arra szolgál, hogy visszatérjünk vallási, kulturális és spirituális gyökereinkhez és a tényleges fizikai határainkhoz, Izraelbe.

* * *

Nézzük meg Chesván hónapját és a zsidó anyák napját a számok tükrében.

Héberül így kell írni Chesván hónapját: חשון

Ennek a határai (az első és az utolsó betű): a chet / ח és a nun / ן

Ez a két betű együtt a “chein” /חן héber szót adja, ami szépséget jelent. Ennek számértéke 58, a zsidó év 58. napja pedig Chesván hónap 28-a.
A két középső betű a shin és a vov שו, az isha /אשה szót adja, ami azt jelenti, nő.

Láthatjuk tehát, hogy a hónap neve is a nőket övező különleges méltóságra utal. Bölcs Salamon szerint azonban a külső szépség önmagában megtévesztő. Ha a nő pusztán a külső szépséget keresi, akkor a hónap neve Marchesvan lesz, ami keserű Chesvánt jelent. Bölcs Salamon az ilyen nőkre mondta azt, hogy keserűbbnek találja őket a halálnál. Az igazi szépség szerinte belülről fakad, a Tóra elfogadása által. S Ráhel volt az első nő, akiben ez az igaz szépség lakozott. A Tóra őt írja le a legszebb nőként.

* * *

A zsidó nő szépsége azonban nem csak a spiritualitás passzív közvetítője. Bölcseink azt tanítják, hogy Ézsau és unokája, Amalek leszármazottait csak Ráhel gyermekei győzhetik le.

De mi is képviseli Amalek szellemét manapság? Héberül az Amalek és a kétség szónak ugyanaz a számértéke. Ezért Amalek szelleme kétely formájában mérgezi meg napjainkat. Kételkedünk a hitünkben, a Tórában, saját magunkban és abban, hogy morálisan igazolni tudjuk választott utunk jogosságát. Amalek szelleme néha annyira eluralkodik egyes zsidókon, hogy azok gyűlölni kezdik magukat akár tudat alatt, akár tudatosan. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy ellenségeinkkel kezd esetleg együttműködni.

Amalek kézzel fogható, emberi képviselői manapság pedig azok, akik zsidók életét és az Izraelbe való visszatérést fenyegetik.

Bölcseink szerint a szépség a nő fegyvere. A Ráhelről eddig elhanzgottak alapján pedig most már tudhatjuk, hogy Amaleket a zsidó anya szépsége és kelleme győzheti csak le.

Adakozás gazdasági válság idején

Szomorú tény, hogy amikor a gazdaság válságban van, akkor a jótékonysági szervezetek szenvednek leginkább, s azok a rászorulók, akik e támogatás nélkül nem tudnak megélni. S mindez akkor, amikor sajnos egyre több embert kell ellátniuk ezeknek a szervezeteknek.

Az Egyesült Államokban a megkérdezett nonprofit szervezetek 94 %-a válaszolta azt, hogy a jelen gazdasági helyzet rossz hatással van az adománygyűjtésre. Nagy-Britanniában minden harmadik szervezetnek létszámleépítéssel kell szembenéznie az elkövetkezendő hónapokban, s a vállalatok adományai 20%-kal estek.

Ez pedig felveti a kérdést, hogy amikor válság van, és minden kiadásunkat visszafogjuk, akkor tényleg elítélendőek vagyunk-e, ha kevesebbet adakozunk. A válasz erre a kérdésre attól függ, hogy miként tekintünk adományainkra.

A rebbe egyszer elmagyarázta, hogy rosszul fordították a héber tzedakah szót adakozásra, az eredeti szó inkább jótékonykodást jelent. Azaz tesszük azt, ami jó, ami helyes. Szemben az adakozással, ami magára a pénz átadására fókuszál, nem pedig a mögötte húzódó filozófiára. S így egy szabadon választható, ám kétségkívül dicséretes tetté degradálja.

Kinek a pénze?

A zsidó hagyományok szerint nettó bevételeink 10%-át kell félretennünk adakozás céljára. Hitünk szerint ugyanis Isten bankárai vagyunk. Ő ad nekünk pénzt, aminek egy részét saját felhasználásra kaptuk, a többit pedig szét kell osztanunk adományként.

Isten adakozókból és adományozottakból álló világot teremtett. S bár minden teremtményéről gondoskodik, ezt a gondoskodást úgy szervezte, hogy az adományozottakról az adományozók pénztárcáján keresztül visel gondot.

Az “adományozás” luxusnak számít gazdasági válság idején, és ez az első olyan kiadás, amiből visszaveszünk nehéz időkben. A tzedakah viszont (a szóban forgó 10%) soha nem is volt a miénk, s eljuttatni azokhoz, akinek szánták, igazán nem jelenthet luxust. Ez alól csak azok kivételek, akiknek épp anyi pénzük van, hogy legalapvetőbb szükségleteiket ki tudják belőle elégíteni, semmivel sem több.

Isten próbára tesz bennünket

Úgy kell tekintenünk válság idején az adakozásra, mintha isten próbára tenne bennünket. S ha kiálljuk ezt a próbát, akkor nemcsak ugyanolyan gazdagok leszünk, mint válság előtt, hanem sokkal gazdagabbak.

Mi pedig Istent tesszük próbára

Általában tilos Istent próbára tenni, azaz azt várva hajtani végre egy mitzvát, hogy cserébe kapjunk Istentől valamit. Ez alól csak a tzedakah kivétel. Malakiás próféta sorai az irányadók (3:10). Azt mondják tehát bölcseink, hogy ha valaki így szól: “Adakozom, de cserébe kérem, hogya fiam meggyógyuljon”, az tisztességes ember.

Valódi gazdagság

Van egy történet egy XVII. Századi rabbiról, Shimshon Wertheimerről. A német-római császár vagyonkimutatást kért tőle az összes tulajdonáról. Mikor benyújtotta a kimutatást, a császár hazugsággal és árulással vádolta meg, hisz ő maga ajándékozott neki egy kastélyt, ami önmagában többet ért, mint a végösszeg a kimutatáson.

A rabbi ekkor elmagyarázta, hogy a császár arról kért kimutatást, ami valójában az övé. A kastély ajándék volt, amit bármikor vissza lehet venni. Ami a kimutatáson szerepel, az a tzedakah, ami valójában az övé, amit senki nem vehet el, még a császár sem.

A Pushkah (adománygyűjtő persely) története

Köztudott, hogy a zsidók szeretnek adakozni. Sok ismert segélyszervezetet zsidók indítottak útjára.

Az adakozás nemes tradíciója egészen a legelső zsidóig, Ábrahámig nyúlik vissza. Ő ugyanis arra tanította háza népét, hogy jótékonykodjanak és igazak legyenek. Sok parancsolat szól a Tórában arról, hogy miként szeressük felebarátainkat és tegyünk jót a szegényekkel. Van viszont egy olyan parancsolat, ami kifejezetten úgy szól, hogy nyissuk ki a markunkat a szegények számára, hogy ne kelljen nélkülözniük.



Zsidó hagyományok szerint bevételeink 10%-át kell eladományozni, és ajánlatos 1/5 részt a legdicséretreméltóbb célokra adni.

Maga az adománygyűjtő persely hagyománya azonban nem ennyire ókeletű, de visszanyúlik az első Szentély idejére. Amikor egyre romlott az épület állapota, és már nagyon felújításra szorult, akkor az akkori Főpap vágott egy nyílást egy doboz tetejére, s a bejárat mellé helyezte, hogy aki hozzá kíván járulni a felújításhoz, az könnyen megtehesse.

A történelem folyamán az ilyen perselyek nagydarabok voltak, s valahova a zsinagógán belülre voltak felszerelve. Voltak olyan perselyek is, amiket több szekcióra osztottak a különféle célok szerint. A zsinagóga karbantartásán kívül ugyanis más célokra is szoktak gyűjteni: az elszegényedett menyasszonyok javára, betegek megsegítésére, Tóra iskolák fenntartására, kamatmentes hitelekre az arra érdemes céloknak.

Amellett, hogy a koldusoknak is adtak támogatást (a Tóra tiltja, hogy üres kézzel elküldjünk valakit, aki tartja a markát), mindenki, még a legszegényebbek is dobtak pénzt ezekbe a perselyekbe. A legjobb időpont erre Istentisztelet előtt és után, parancsolatok teljesítése előtt és a Shabbati és Ünnepi gyertyák meggyújtása előtt volt.



A XVIII. század végére kialakult az a szokás, hogy mindenki tartson egy kis perselyt az otthonában. Akkoriban sok ortodox zsidó költözött Izrael földjére, ahol többnyire Tóra tanulással és imádkozással töltötték az időt. A hátramaradottak gyűjtöttek pénzt számukra.

A haszidizmus megalapítója, Rabbi Shneur Zalman rendszeres gyűjtéseket szervezett országos szinten.

Az ő fia, Rabbi DovBer tesz említést az otthonokban tartandó perselyekről. Szerinte a legjobb az étkezőasztal melletti falra szerelni a pushkáht (jiddisül dobozt jelent a pushkah), mert akkor minden étkezés előtt kényelmesen bele lehet dobni némi aprópénzt. Azt magyarázta ugyanis, hogy mivel a Szentély elpusztult, és nincs oltár, ami előtt megbánhatánk bűneinket, ezért az étkezőasztalunk vette át ezt a szerepet. S véleménye szerint azért kell jól látható helyre tenni a perselyeket, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy egyfolytában adakoznunk ildomos.

Lassan nem volt olyan zsidó otthon Kelet-Európában, ahol ne lett volna pushkah. Sokan a kedvenc jótékonysági szervezetük számára gyűjtötték a pénzt benne. Elsősorban helyi szervezetek számára, de a kevésbé gazdag közösségek szervezetei számára is.



A XIX. század második felében sok zsidó vándorolt az Egyesült Államokba. S vitték magukkal az adakozás nemes hagyományát is. Nehéz munkával szerzett pénzük jelentős részét arra fordították, hogy javítsák a Kelet-Európában maradt zsidók életszínvonalát, annál is inkább, mert ekkortájt kezdődtek a pogromok.

Az 1970-es évek elején, amikor megszaporodtak a zsidók elleni terrortámadások, az akkori Lubavicsi Rebbe, Rabbi Menachem M. Schneerson aggódott népe fizikai és spirituális biztonságáért. Ezért arra buzdított mindenkit, hogy miél többet adakozzon, mert a jótékonykodás olyan, mint a biciklistán a védősisak: meg ugyan nem előzi a baleseteket, de bizonyos fokú védelmet nyújt ellenük.



1987-ben azért kezdett el kampányolni a Rebbe, hogy minden zsidó otthont alakítsanak olyan szent hellyé, ahol lehet Tórát tanulni, imádkozni és adakozni – azaz tenni azt a három dolgot, aminel vállán nyugszik a világ. Leginkább a zsidó gyerekeket bíztatta arra, hogy a szobájukban alakítsanak ki egy “mini-szentélyt”, ahol a saját imakönyvüket, Tórájukat és perselyüket tartják. S azt javasolta, hogy a persely legyen minél egyedibb, szépen megtervezett, akár még a gyerek héber nevét is írjuk rá. S az a jó, ha a gyerek minden nap tölt itt egy kis időt, s dob némi pénzt a perselybe, mielőtt imádkozik az imakönyvéből.



A Rebbe egyszer megkérte a hozzá ellátogató iskolásokat, hogy hozzák magukkal a perselyüket is, s ő személyesen dobott mindenki perselyébe aprópénzt.



1988-ban nem sokkal Rosh Hasana előtt a Rebbe az adakozást egy új szintre emelte. Úgy gonolta, hogy jó, ha a konyhában is van egy persely, ott, ahol az ételeket készítik elő.

Ugyanis a szervezetünkbe kerülő ételek határozzák meg karakterünket. Egy kóser állat húsa kóserül elkészítve a jót hozza ki belőlünk, míg egy nem kóser állat húsa a rosszat. S ha az asszony dob egy pénzérmét a perselybe, mielőtt főzni kezd, akkor Isten segít neki, hogy 100%-ig kóser legyen az elkészített étel és még finom is.

Ugyanakkor pedig az, aki pénzt dob a pushkáhjába főzés előtt, gondol azokra is, akik kevésbé szerencsések és nem ehetnek ilyen finomat. S bár az adott pénz nem jut el a rászorulókhoz még egy darabig, így teljesítette az ide vonatkozó parancsolatot, mert gondolt a nálánál kevésbé szerencsésekre.

S így még Shabbatkor és Ünnepekkor is szem előtt tudja tartani a rászorulók szükségleteit. Ezeken a napokon ugyanis tilos pénzt érinteni, de a folyton szem előtt lévő persely emlékezteti őt a rászorulókra, s arra, hogy ünnep után adni fog.

Azzal, hogy rögzítjük a falra a perselyt, a lakás állandó részévé tesszük. Ezáltal pedig a lakás az “adakozás házává” válik, s jó példával jár elől a minket meglátogatók számára.



1989 őszére teljesedett ki a Rebbe adakozásra buzdító mozgalma. Ekkor arra ösztöznözte az iskolákat, hogy minden héten egyszer (legjobb, ha pénteken, Shabbat előtt) adjanak minden diákjuknak egy pénzérmét, hogy aztán ők azt egy pushkáhba dobhassák. A városában lévő munkahelyeket pedig arra buzdította, hogy tegyék ugyanezt a dolgozóikkal.

A Rebbe szerint ugyanis az adakozás olyan nemes szokás, amit nem csak a zsidóknak, hanem a nem-zsidóknak is érdemes tartani.

Az adakozás 8 szintje

Maimonidész állította össze a listát, én csak tolmácsolom :) Az ő meglátása szerint 8 szintje van az adakozásnak, midegyik egy fokkal jobb, mint az őt megelőző szint.

1. A legfelső szint az, amikor támogatunk egy másik zsidót. Ajándékot vagy hitelt adunk neki, közös vállalkozást indítunk, munkát találunk neki, hogy annyira megerősödhessen, hogy többet ne kelljen mástól függenie.
2. Eggyel alacsonyabb szinten helyezkedik el az, amikor úgy adakozunk, hogy nem tudjuk, hogy pontosan ki kapta adományunkat és az, aki adományt kapott, nem tudja, hogy kitől. Azért, mert ez kizárólag mennyei célokat szolgál. Ez olyan, mint az “anonymus-alap” ami a Szentélyben volt. Itt a tehetősek titokban adhattak és a rászorulók titokban profitálhattak ebből. Manapság a jótékonysági szervezeteknek adott adományok hasonlítanak a legjobban ehhez a típusú adományozáshoz. Viszont csak akkor adjunk jótékonysági szervezetnek, ha tudjuk, hogy az, aki az adományokat kezeli, megbízható, tisztességes ember, aki jól meg tudja ítélni, hogy ki a valóban rászoruló.
3. Ez alatti szinten helyezkedik el az adakozásnak az a szintje, amikor tudjuk, kinek adunk, de az, akinek adtunk, nem tudja, hogy kitől kapta az adományt. Bölcseink gyakran járták körbe a környéküket titokban és hagytak pénzt a szegényeknél. Ez a megoldás akkor jó, ha a jótékonysági szervezet adminisztrátora nem megbízható.
4. Eggyel lejjebbi szinten az adakozásnak az a formája van, amikor az adakozó nem tudja, hogy kinek ad, de aki kapja az adományt, az tudja, hogy kitől kapta. Régi időkben a tehetősebbek aprópénzt szoktak varrni a kabátjaikba, majd azt a vállukra vetni, hogy a szegényebbek anélkül vehessék ki onnan az aprópénzt, hogy szégyenkezniük kelljen emiatt.
5. Ez alatt az a szint áll, amikor egy koldusnak a kezébe adjuk adományunkat, de még azelőtt, hogy ő megkérne minket erre.
6. Ez alatti szinten az áll, amikor azután adunk egy koldusnak pénzt, hogy ő megkért rá minket.
7. Eggyel alábbi szint az, amikor nem ad valaki eleget, de azt örömmel, mosolyogva adja.
8. A legalsó szint pedig az, amikor nem önként adakozik valaki.