Amikor megvilágítjuk gyermekünk útját

Hanuka egyik mondanivalója

Épp leültem, hogy elimádkozzak néhány zsoltárt, amikor a kisbabám odatotyogott hozzám és meghúzta a szoknyám szélét. Egyre intenzívebben húzta a szoknyámat, de nem figyeltem oda rá. Tudtam, hogy csak azért csinálja, mert fáradt és nyűgös, s gondoltam, várhat még egy kicsit. “Anyunak imádkoznia kell.” Azonban attól, hogy nem figyeltem oda rá, még frusztráltabb lett, s mérges arckifejezéssel odarohant a könyvespolchoz. Egyenesen rámnézett, leemelt egy könyvet és a fölhöz vágta, remélve, hogy ezzel provokálni tud. Én nem mozdultam, s ő nem ezt a reakciót akarta elérni. Leült és elkezdett sírni, én pedig gyorsan befejeztem az imádkozást. Ahogy letettem a könyvem, rádöbbentem, hogy lényegében hiába imádkoztam. Anyunak nem kellett imádkoznia, anyu imádkozni akart. S lényeges a különbség a kettő között. Amit anyunak csinálnia kellet, ami az egyetlen kötelessége volt, az az, hogy odafigyeljen kis totyogósa szükségleteire. Egyik nap elkeseredetten állított be hozzám egy barátnőm. Nagyon frusztráló napja volt. A története végén elmondta azt is, hogy mást sem akart, mint felhívni az anyukáját és beszélgetni vele, de nem tehette meg. Kérdeztem tőle, hogy miért nem. Elmondta, hogy az anyjának sosem volt rá ideje, sosem figyelt oda rá. Még kisgyerekként is túl elfoglalt volt ahhoz, hogy odafigyeljen rá. Ennek következtében a barátnőm egyszerűen csak megszakította a kommunikációt és nem avatta édesanyját a bizalmába többé. Azt mondta, hogy azért nem meséli el a napját az anyjának, mert nem tudná elviselni, hogy ismét semmibe vegyék. Kora tavasztól őszig a zsidók tele vannak ünnepekkel: Purim, Pészach, Shavuot, a Tammuz 17-i és az Av 9-i böjtök és természetesen Rosh Hasana, Yom Kippur, Szukkot és Szimhat Tóra. Amikor ünneplések közepette vagyunk, tervezünk, főzünk, bevásárolunk, takarítunk és építünk, akkor sokkal egyszerűbb azt érezni, hogy közelebb vagyunk Istenhez és a Tórához, amit adott nekünk. De aztán jönnek az üres téli hónapok, amik könnyen el tudnak távolítani minket Tőle. S ennek a sötétségnek a kellős közepén adta nekünk Isten a fény ünnepét, Hanukát. Hanukának két fontos vetülete van: hirdetni és oktatni. Ez az egyetlen olyan ünnepünk, aminek hirdetését Isten megparancsolta. Sosem felejtem el, ahogy büszkén álltam szülővárosomban, San Franciscoban, a Union Square-en a hatalmas Menóra alatt. S még mindig bámulatba ejt a rengeteg ablakba és ajtóba helyezett Menóra fénye, amiket akkor látunk, amikor a férjemmel végigsétálunk Jeruzsálem utcáin. Egyszerű megérteni, hogy miért is szükséges hirdetni Hanuka csodáját, de mi köze van ennek az egésznek az oktatáshoz? A Hanuka szó beavatást jelent és ugyanaz a szótöve mint a héber leChanech – oktatni és Chincuch – oktatás szónak. A sötét téli hónapok kellős közepén Isten tett értünk egy csodát. Lehetővé tette, hogy megnyerjük a görögök ellen a túlélésünkért vívott háborút és lehetővé tette, hogy egy napra elegendő olaj nyolc napig égjen. A két csoda közül mi az égő olajét hirdetjük. Mi történik, amikor meggyújtunk a sötétben egy gyertyát? Megvilágít mindent és megragadja figyelmünket. Ez Hanuka, és ezt tanítja nekünk az oktatásról adott leckéje. Mielőtt még rosszalkodnia kellene a gyerekünknek ahhoz, hogy felhívja magára figyelmünket, mielőtt még –Isten őrizz – eltávolodik tőlünk csemeténk, gyújtsunk lángot benne, bűvöljük el és nyerjük meg figyelmét. Ezt jelenti Hanuka ünnepe. Ez az az ünnep, amikor Isten azt mondja nekünk: “Halihó, itt vagyok, ne távolodj el tőlem. Még a leghomályosabb pillanatokban is én vagyok a fény, ami megvilágítja utad.” A lángoló fény csodájával Isten megtanította ezt a kulcsfontosságú elemet ahhoz, hogy jól tudjuk nevelni és oktatni gyermekeinket. Legyünk fény számukra és kössük le figyelmüket.