Mindenki ismerte Jeruzsálemben az öreg Berl Zlodowitzot. Szegény öreg Berl, egy magányos lélek, aki egy idősek otthonában élte napjait az egyik városfalon túli kerületben. A pletykák szerint még a forradalom előtti Oroszországban Berl nagyon gazdag volt, sok ruhagyárral rendelkezett Minszkben és sok segélyszervezetet is működtetett. Állítólag azt az idősek otthonát is ő hozta létre, amelynek lakója volt.
Ha ezek a pletyák mind igazak, akkor nem sok maradt Berl régi dicsőségéből, aki önmaga árnyékává vált, barátai elhagyták, nincstelen lett, s mindezek tetejébe különc viselkedése már az orvosi értelemben vett elmebeteg kategóriáját súrolta.
Itt volt például az a szokása, hogy egyfolytában cigarettát koldult. Mindenkitől kért egy szál cigarettát, aki csak elment mellette az utcán. Soha nem látta senki, hogy elszívta volna ezeket a cigarettákat, de lehetetlen is lett volna elszívnia mindet, tekintve, hogy naponta legalább 100 szál cigarettát koldult össze.
Egy nap azonban Berl megváltozott. Szemei ragyogni kezdtek, könnyeddé vált a járása, még görnyedt háta is némiképp egyenesebbnek tűnt. Beszélgetni kezdett az emberekkel, s nem koldult többet cigarettát. Hirtelen egy életvidám öregember lett belőle, világos gondolatokkal és egészséges életkedvvel.
Egyedül Rabbi Yechiel Michel Tikochinsky tudta Berl metamorfózisának titkát. Ez a rabbi vezette az Etz Chaim intézetet, ahol Berl is lakott, s csak jópár évvel azután tárta fel Berl titkát, hogy az örök nyugalomra szenderült.
Rabbi Yechiel és Berl Zlodowitz még Minszkben találkoztak, amikor a rabbi támogatókat keresett egy idősek otthonának / hajléktalanszállónak a megépítéséhez. Berl saját fényűző irodájában fogadta a rabbit, és bele is egyezett, hogy támogassa az intézet megépítését és fenntartását. Egészen 1914-ig támogatta az intézetet, amikoris a Világháború kitörése miatt megszakadt a kapcsolata rabbi Yechiellel. Mikor legközelebb találkoztak, akkor Berl már földönfutó menekültként kopogtatott a rabbi ajtaján Jeruzsálemben. Természetesen kapott egy szobát az intézetben, amelynek oly sok évig volt patrónusa, és igyekeztek minden igényét kielégíteni, amennyire csak lehetett a szűkös forrásokból. Rabbi Yechiel pedig minden nap meglátogatta pár percre Berlt, s a szíve is összeszorult azt látván, hogy mi lett barátjából, akit összeroppant gondjai súlya alatt.
Egyik reggel, amikor a rabbi bekopogott Berlhez, akkor Berl széles mosollyal arcán fogadta őt. Ilyen széles mosolyt 20 éve nem látott a rabbi barátja arcán. Berl pedig elmondta neki történetét.
“Reb Yechiel, ma újjászülettem. Ez életem legboldogabb napja. Te tudod, hogy mi voltam egykor és mi vagyok ma, de azt nem tudod, hogy mi is történt. Én tudom, és csak magamat hibáztathatom. Isten nagy vagyonnal és jó szerencsével áldott meg, s én rosszul éltem a lehetőséggel. Bár nagyvonalúan jótékonykodtam, gyáraim pedig zsidó családok százainak megélhetését biztosították, mégis vak voltam, nem láttam az igazi jelentőségét vagyonomnak, s nem voltam tudatában felelősségemnek Isten és ember felé. Azt hittem, hogy a vagyonom az enyém, hisz megdolgoztam érte. Úgy gondoltam, hogy beosztottjaim nekem köszönhetik az életüket, hiszen az általam biztosított fizetésből tudták eltartani magukat és családjaikat. Igazi türannoszként viselkedtem, aki arra használta befolyását, hogy elnyomja azokat, akik nem tettek kedvére. Ha egy munkás elkésett, vagy hanyagabbul végezte a munkáját, mint elvártam tőle, akkor azt keményen levontam a fizetéséből és kirúgással fenyegettem. Ezt a fenyegetést gyakran be is váltottam, mert nem volt hiány erős, dolgozni akaró emberekből, akik könyörögtek, hogy munkát adjak nekik. Ma már a gondolatára is összerázkódom, hogy szívtelenségemmel hány ember életét tettem elviselhetetlenné. Majdnem minden orosz gyár így működött akkoriban, de ez nem menti az én viselkedésemet.
Egy incidens sokáig kísértett engem. Egy munkás 10 percet késett. Az irodámba hívattam. Amikor mormogott valamit a beteg feleségéről, én hidegen csak annyit közöltem vele, hogy nem az én problémám az, hogy a felesége beteg. Levontam egy félnapi bérét a fizetéséből és visszaküldtem dolgozni.
Ez az eset lett életem fordulópontja. Nemsokkal ezután a bolsevikok mindenemtől megfosztottak. Valahogy sikerült elkerülnöm a letartóztatást, amikor az iparosokat összeszedték Minszkben. Átszöktem a szomszédos Lengyelországba és eljöttem Jeruzsálemig. Itt találtam szállást és embereket, akik gondoskodnak rólam, de megnyugvást nem leltem. Nem az elveszett gazdagságom emlékei kísértettek, hanem az a személyiség, amilyenné tett engem ez a gazdagság. Egyfolytában csak arra a szerencsétlen férfire tudtam gondolni, aki végigvirrasztotta az éjszakát a felesége betegágya mellett, aki aztán másnap az irodámban könyörgött nekem, hogy megtarthassa az állását. Tudnom kellett, hogy milyen érzés az, amikor egy másik ember kegyeitől függ a sorsunk, milyen az, amikor el kell viselnünk mindenféle megaláztatást egy olyan embertől, akit hidegen hagy, mi történik velünk. Úgy éreztem, hogy amíg nem élem ezt át, addig nem találhat megnyugvást a lelkem.
Úgy döntöttem hát, hogy koldus leszek. Pénzt nem akartam kérni, azt meggyűlöltem. Az idősotthon pedig amúgyis tisztességesen ellátott. Ezért hát cigarettát kezdtem koldulni. Minden nap órákon át álltam az utcán és kértem az arrajárókat, hogy adjanak nekem cigarettát, de mindenki kedvesen bánt velem. Talán azért mert hallottak már rólam, vagy egyszerűen csak megsajánltak egy bolondos öregembert.
Ma reggel azonban egy jólöltözött úriembertől kértem egy szál cigarettát. Ő pedig kimérten közölte velem, hogy nem az ő problémája az, hogy én cigarettát akarok, s továbbment. Soha nem aláztak még meg ennyire. Egy pillanatra úgy éreztem, nem érek semmit, fölösleges is élnem. Aztán belémhasított, hogy 20 évvel ezelőtt én is pont ugyanezeket a szavakat használtam ugyanilyen hangsúllyal, amikor a feleségét gondozó munkás az irodámban könyörgött, hogy megtarthassa az állását. Hirtelen boldogság öntött el. A kör bezárult. Most már nyugodtan halhatok meg, abban a biztos tudatban, hogy Isten elfogadta bűnbánatomat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése